Szabó T. Anna új kötetének fókuszában a gyász okozta hiány és annak feldolgozása, a szeretteink halála utáni élet, a gyógyulás folyamata áll. A kötet arra tesz kísérletet, hogy ezt az irodalom által sokat tárgyalt témát új nézőpontból, invenciózusan mutassa be, ez a kísérlet azonban, véleményem szerint, poétikai és tartalmi szempontból is kudarcba fullad.
Mint ahogy az a kötet végén található szerzői jegyzetekből is kiderül, a Vigasz anyagának jó része barátok, pályatársak vagy azok rokonainak emlékére született, így a fókuszban álló édesanya halála mellett a gyász és a hiány másfajta megélései is teret kapnak. A könyvben leginkább formaversekkel találkozunk, de az anyag vége felé helyett kapott pár nagy terjedelmű, narratív jellegű prózavers is.
A domináló formaversek tartalmilag egyhangúak,
az általuk felrajzolt ív nehezen érzékelhető, az olvasónak olyan érzése lehet, mintha a kötet első („Átélni tág létünk teljét, / időnket engedni: teljék – / nem bánthat se vég, se múlás, / kihunytunk örökös gyúlás.” (Zöld öröm)), második („Mindenhol ősz. De bennünk süt a nap. / Felel a felhőn túli kinti fényre. / Átvilágítva minden pillanat, / mit ér az öröm édes napsütése.” (Konstans)), harmadik („Ez nem múlik: a lélek nem hagy el. / Kitárva, mint a kar, ha fényt ölel, / olyan nyitott, ki már a parton állt. / S ki vele élte a testi halált.” (Átkelni)) vagy akár utolsó ciklusában („Tágas világban szűk szükség ne érjen, / láss ki magadból, örülj, nézz az égre, / a magasság mindig tüdődbe férjen, / minden csak kezdet, ne gondolj a végre” (Látszó, láthatatlan)) ugyanolyan szövegek kapnának helyet.
Az érzelmi hatáskeltés eszközéül a versek legtöbbször a reflektálatlan giccset választják. A Vigasz szövegei nagyon sokszor dolgoznak bevett, sokat használt és ezáltal kiüresedett jelentésű kifejezésekkel, motívumokkal. Emiatt a szövegek által megképzett jelentés is kiüresedik, a gyász, illetve az abból való gyógyulás, a világra, a világ transzcendens dimenzióira, viszonyaira,
a test működésére való rácsodálkozás az olvasó által nehezen válik átélhetővé.
Jó példa erre a Merül, merít című szöveg nyitánya: „Mikor túlcsordul sors és fájdalom / akkor belőlünk a lélek kilő, / és hátrahagy – s ami még fájna: rom. (…) Át kell hurcolni ezt az életet, / ha úgy tele a szív, hogy már teher.”, vagy akár az Ami nehéz kezdő sorai: „Muszáj vinni, ami nehéz, / a lényeg, hogy előre nézz”. Ide sorolható továbbá A hírvivő jó néhány sora is: „Ahogy a tágas szép zene / átmozgat, átmos, átleng, átjár- / mintha egy angyal fénylene: / a hírvivő, akire vártál. (…) minden sáros sötét télből felfénylik egy tiszta nyár.” Hasonló érzésem van a Tíz látásgyakorlat felütésével is: „Mindenben ott a szépség.” A felsorolást hosszan folytathatnám.
Acsai Roland az Élet és Irodalom 2025. március 28-ai számában részletesen foglalkozott azzal, hogy a Vigasz versei milyen változatosak formailag. Állításával csak egyetérteni tudok, kétségtelen, hogy a trochaikus, jónikus, anapesztikus lejtésű és az ütemhangsúlyos versformák variálása és gyakori szerepeltetése nagy költői gyakorlatra, ügyes és magabiztos kézre vall. A szövegek formai megoldásait mégis kifogásolhatónak éreztem néhol,
a rímek gyakran erőltetettek, nincsenek összhangban a szövegek mondanivalójával:
„Az élet árad. Nem apad. / Erről szól itt ez a pad.” (Padon), „A parkolóban volt, a földre esve. / De most már mindegy. Minden el van cseszve.” (Érvénytelen jegy), „Butaságtól eszed áll, / de a gonosz leszedál” (Mondogatnivaló). A versek operálnak szójátékokkal is, azonban ezek legtöbbször szintén kiüresedettnek és funkciótlannak tetszenek: „Kilát? Ki lát ki? Ki lát?” (Bekerít), „Gerinced a létra, / lépkedve jössz létre, / fellép s nem megy lépre, / ki a létre lát rá, / ki létet vet latra, / nem érdekek latra, / figyelj voltra, lettre” (Menni), „Kígyó, kígyó, kígyógyító, (…) leng a minta mint a hinta, (…) bölcs nő / bölcső / kölcsön jött ő / löcsbölődik” („A teljesség felé”). Ezek a szerzői gesztusok kizökkentik az olvasót, hiszen szervetlennek, indokolatlannak, oda nem illőnek hatnak a versek hangulatát tekintve.
A kötetben fontos szerepet kap egy bizonyos fajta testpoétika is: Nemes Nagy Ágnes költészetéhez hasonlóan gyakran tematizálódik a lélegzet, amely egybeköti, összekapcsolja a testet a külvilággal, egyrészt fizikai kapcsolatot teremtve, másrészt pedig
a lélegzés ritmusa, kettőssége, ciklikussága jelenik meg a külvilág működésében is.
Ez a tematikus irány izgalmas kérdéseket nyithatna meg, a Vigasz azonban legtöbbször itt sem tud többet mondani a test-lélek oppozíció sokat tárgyalt és felületes bemutatásánál: „leheletünk lélek, / eszköz csak a test, / átfúj rajtunk, elszáll, / ne várd, ne keresd” (A lélegzet verse), „a test meg – mint a testek általában, / múló. És most a »lelkecske«, a lenge, / elsistergett a forró éjszakában.” (Él) Az Időtlen én című vers azonban innovatívabban áll ehhez a tematikához, foglalkozik a test határtapasztalatainak viszonylagosságával, felbomlásával,
a test és a külvilág egymásba folyásának, a percepció, az észlelés viszonylagosságának érzetével:
„Hogy ki vagyok? Ahány perc, annyi ember. / Áramlik bennem, úszom benne én. (…) Molekula. Sejt. Szerv. Szervezet. Énem / hús, anyag, szín, szag, tér, mit foglalok, / a világ tehát minden, ami én nem. / Vagy nincs határ, a világ én vagyok. (…) nincs egy valóság, nincs szilárd alak (…) egy lélegzet van, mert egy levegő”. (Időtlen én)
Fontos kiemelni a könyv hatodik, Tűzben című ciklusát, amelyet határozottan a legjobbnak tartok. Már a ciklus elején helyet kapó versekben is vannak kifejezetten kreatív meglátások, mint például a ragadozó állat nyelvét és az emberi, absztrakt nyelvet párhuzamba állító, A tigris című vers: „minden szavad enyészet. / A nő, akit a nyelved ért / nem sír többé gyermekért: / legyőzetni vágyik ő, / felőrlésben az erő.” A ciklus végén találhatóak a kötet legkoherensebb, legerőteljesebb darabjai. Ezek a versek mitológiai alakokat (legtöbbször nimfákat) megszólaltatva, sokrétűen, számos nézőpontból tematizálják a testi-lelki abúzust.
A versek beszélői, a nimfák, hol kihasználói, hol pedig kihasználtjai megszólítottjaiknak.
A szövegek dalszerű, ritmusos formája itt nem válik zavaróvá a megidézett kor és a sajátos beszédhelyzet miatt, a forma játékossága az abúzus-témával együtt pedig termékeny feszültséget teremt. A Szól a faunhoz a nimfa című költeményben egy szexuálisan bántalmazott és kihasznált nimfa szólal meg. A forma és a tartalom közötti előbb tárgyalt ambivalencia a szöveg több aspektusában is megjelenik, erre a legérdekesebb példa az úr-szolga viszony dualitása a nimfa és a fölötte uralkodó faun esetében: „felfalod a mindenséget, / mert fényét fel nem éred, / nem érted a teljességet, / szolgáljon csak minden téged, / s közben rajtad úr a vágyad, / rabja vagy a vad hevednek, / véred mindig újra lázad, / követeled, hogy szeressek”.
Szabó T. Anna új kötetével a gyászfeldolgozás sokrétű hagyományát nem tudja gazdagítani,
a világ szépségére való ráébredés bemutatása pedig szinte kivétel nélkül a giccs eszköze által történik. A legtöbb vers állításai sokat használtak és nem újszerűek. A nimfa-versek azonban megmutatják nekünk, hogy milyen, amikor a biztos formai tudás mellé jó ötletek is párosulnak, s izgalmas költemények születnek. A Vigaszban azonban sajnos nem ezek a versek vannak többségben.
Szabó T. Anna: Vigasz, Magvető, Budapest, 2024.
A borítófotót Szilágyi Lenke készítette.
